Csak a változás állandó...

Amikor még hittem abban, (mintha tegnap lett volna :D ) hogy le kell győznöm a rosszat magamban, a világban, másokban, akkor harcoltam. Harcoltam, hogy jó legyek, harcoltam, hogy más legyek, mint aki vagyok. Mivel ember vagyok a full dualitás világban, így a saját rossz oldalam is ellenségnek tekintettem. Annak kivetülése, visszatükröződése pedig halálosan idegesített. Utáltam bizonyos embertípust és néhány cselekedetet. De a legádázabb ellenség mégiscsak a saját rossznak ítélt személyiségem volt. Az ellen a harc pedig Don Qujote, vagy Sziszifusz nyomán mehetett csak, hisz saját energiámat próbáltam elnyomni, ahhoz pedig még nagyobb energia kellett. Ez frusztrálttá és fáradttá tett, nem beszélve a biztonságérzetem labilitásáról.

Ma már csak nézem a különböző ego-ölő gyakorlatokat és nem hiszem el, hogy lehettem ekkora hülye, hisz a "szeretem magamat" pozitív gondolat se válogat, de a transzcendens fogalma aztán végképp nem az egyik oldal legyőzését jelenti. Ember és ember között pedig mindegyik magát gondolja jónak miközben szétgyilkolja a másik érzelmeit, pedig csak egy kis önismeret és máris kiderül, hogy a legrosszabb tulajdonság mindig a legjobb is egyben. 

Az agresszív vasakaratú energiabomba általában alkalmas felelősség vállalására, vagyis remek vezetővé képezhető.

A melankólikus, szinte alig él lassúságú való a gép elé.

A mindenkivel kötekedő akár a legteljesebben látó hivatalos kritikus lehet a saját szakterületén.

A másoktól függő, konfliktuskerülő pedig a legjobb asszisztens, ha jól megbecsülik és kialakul az önismerete.

Mind egyéniségek vagyunk - már Blájen is megmondta. Úgy tudunk illeszkedni egymáshoz, ha felfedezzük önmagunkat, képességeinket, kreativitásunkat és helyreállítjuk a magunkról kialakult képet. Így mindenkinek van helye és végre módja is, hogy elfoglalja azt.